"Anya csak egy van"

Vasárnap Anyák napja.

Tudom, hogy felnőttként (és persze gyerekként is) sokszor nehéz elviselni a szülőket, mégis elvitathatatlanul az ő érdemük, hogy a világra jöttünk és hogy az első csetlő-botló lépteink megtételekor mellettünk álltak és fogták a kezünket, hogy tudjuk, biztonságban vagyunk. Amikor betegek voltunk, anya szó nélkül felkelt éjjel, hogy borogatást hozzon, levest főzött és orvoshoz vitt. Együtt tanulta velünk a leckét, mosolygó arccal bátorított, amikor az iskolai ünnepségen verset szavaltunk, ha kellett, bármiről lemondott, hogy nekünk mindenünk meglegyen. Soha nem tudtunk olyat kérni tőle, amit ne tett volna meg. Apa szavajárása volt ez:  "mert anya csak egy van" - amikor édesanya újra és újra kitalálta a gondolatunkat, még kérnünk sem kellett, ő tudta, mit szeretnénk - mert ezer és ezer láthatatlan szállal fonódunk vele össze életünk végéig, mégha messze is vagyunk tőle. Igen, anya csak egy van és időnként hálás szívvel szorítsd meg a kezét és nyomj egy puszit az arcára, amíg teheted, mert ha már nem lesz, bármennyire is az agyadra tud menni, nagyon fog hiányozni.

Nem tud úgy szeretni a világon senki,
mint az édesanyám tud engem szeretni.
Akármit kívántam megtette egy szóra,
még a csillagot is reám rakta volna.
Mikor a faluban iskolába jártam,
rendesebb egy gyerek nemigen volt nálam.
El nem tűrte volna ő azt semmi áron,
hogy valaki nálam szebb ruhába járjon.
Éjjel - nappal őrzött mikor beteg voltam,
magát nem kímélte, csak értem aggódott.
Mikor felgyógyultam, fáradt két szemében
örömkönnynek égtek, s csókolva becézett.
Én Istenem áldd meg, őrizd az anyámat,
viszonozhassam én ezt a nagy jóságot.
Lássak a szemében boldog örömkönnyet,
ne lássam én soha búsnak, szenvedőnek.

(József Attila: Nem tud úgy szeretni)

Nézz, nézz az égre fel…

A csillagos égbolt mindig csodálattal tölt el. A csillagos égbolt szép. Kiváltképp, amikor telihold van. Nem tudom miért, de a telihold kedves barátom. Sokan nem szeretik, mert nagy az ereje: van aki nem tud tőle aludni, van, aki agresszív lesz, van aki depressziós, több a baleset, az öngyilkosság és telihold idején nem ajánlatos műtéteket végezni, mert vérzékenyebb az ember. Nekem a telihold mégis a barátom. Vagyis inkább a barátnőm. Nem tudom miért…talán, mert a Hold a nőiség szimbóluma, és ilyenkor pompázik az égen legteljesebb szépségében, mint egy királynő égi udvarának trónján. Olyan, mint a nő, amikor kivirul a szerelemtől, a boldogságtól, a másállapottól, a hivatásától vagy épp, mert jól érzi magát a bőrében, bármit is csináljon. Hatalmas sárga korongja méltóságteljesen, valamiféle arisztokratikus fénnyel átszőtt felsőbbrendűséggel uralja az eget. Könnyen a szemébe nézhetünk, nem bújik fénye mögé, mint a nap. Büszkén, de csendesen kúszik be a mindennapjainkba és bosszant, heccel, örvendeztet vagy kiborít, ahogy arcát napról-napra változtatja.

Az "isteni járóbot"

...avagy, jógával a gerinc EGÉSZségéért

(az alábbi cikket a Fittinfó márciusi számába írtam, most megosztom itt Veletek is)

A jógában a gerincoszlopot gyakran illetik a brahma danda elnevezéssel, ami szabadfordításban „isteni járóbotot” jelent. Ez jól illusztrálja, hogy milyen jelentőséget tulajdonítottak már évezredekkel ezelőtt is testünk tartóoszlopának. Ma már az orvostudomány is egyetért – helyesen - abban, hogy a gerinc egészsége dominánsan befolyásolja az egész test egészségét.

Éhes Szellem

Évek kemény munkája. Elismerés, jó fizetés, cégautó, telefon, évi öt-hat külföldi utazás. Aztán egyszer csak az üresség. Legbelül. Mindenem megvan ahhoz, hogy jól érezzem magam, valami mégis hiányzik. Hatalmas robajjal zuhan alá a betontömb súlyú sóhaj a lelkemben…és visszhangzik napokon át a mérhetetlen ürességben. Kint süt a nap, én mégsem látom. Befelé figyelek, hallgatom a csöndet, várom, hogy az üres tér mögül meghalljam a halk hangot, ami csak lassan és csendesen bújik elő, ahogy tavasszal a hótakaró alól az első hóvirág. Egy eddig ismeretlen részem többre vágyik bennem. Táplálékra, fényre, új gondolatokra, új tudásra…éhes.

A tavasz ébredése

Most egy kicsit több idő telt el az utolsó bejegyzésem óta – okkal.
Ahhoz, hogy kifelé adni tudjunk és harmóniát, szépséget, szeretetet sugározhassunk, időről - időre vissza kell kicsit vonulni, befelé fordulni, elmenni, elcsendesedni. Én is így tettem. Elutaztam. Igaz nem egyedül és nem arra a zarándokútra, amit évek óta tervezek, de a sors úgy alakította, hogy mégis amolyan belső zarándoklattá vált ez a kirándulás.

Miért ódzkodnak a férfiak a jógától?

Erről beszélgettünk a napokban a barátaimmal, majd kaptam egy nagyon érdekes gondolatmenetet férfi szemszögből. Régóta motoszkál bennem ez a kérdés, és fontosnak tartom, hogy beszéljünk róla, ezért kedves ismerősöm engedélyével megosztom itt a gondolatait, majd az enyémeket is erről a kérdésről :)

"Miért ódzkodnak a férfiak a jógától?

Elsősorban mert olyan nőies dolognak tűnik. Első blikkre. Olyan kecses, puha, hajlékony, lassú mozgás, amely jelzők oly távol állnak a társadalom által megalkotott és belénk nevelt kemény, maszkulin idilltől, hogy már a gondolata is ijesztő. Mit fognak szólni a barátok, ismerősök, szomszédok, no meg az egész város? Másrészt, ott van a szellemisége, amellyel kezdeni kellene valamit, de hát azt se tudjuk honnan induljunk neki. Legyinthetnénk, hogy bonyolult dolog ez nekünk, inkább hagyjuk. Vagy mégsem?

Boldog vagy?

Tagadhatjuk, de mi mást keresnénk egész életünk során, ha nem a boldogságot. Hajt valami belső erő egy érzés után, aminek a körvonalait látjuk, az ízét sejtjük, de nem tudjuk biztosan, hogy valaha igazán megízleltük-e. Vagy valaha megadatik-e nekünk, hogy érezzük. Keressük…

Feleségben, férjben, barátban, barátnőben, házassági kötelékben, gyerekben, gyógyításban, szolgálatban, munkában, maratoni távban, pénzben, hatalomban, ételben, italban, autókban, ruhákban, ékszerben, csokiban…és a lista hosszasan, hosszasan sorolható. Annyian próbálták már megfogalmazni mi a boldogság. Hogy milyen érzés boldognak lenni. De nem vagyok benne biztos, hogy tudjuk. Hogy igazán tudjuk. Hogy amikor úgy érezzük, a boldogság kék madara a mi szobánkban szállt le, akkor valóban ott ül-e, vagy csak egy illúzió, egy vágy képe rajzolódott ki elménk kesze-kusza rajztáblájára.

Amikor megkérdezik mitől vagy boldog, szinte mindig ott áll a válaszban egy tárgy. Boldogságunk tárgya. De ha a boldogságnak tárgya van, és ha az a tárgy egyszer csak nincs többé, akkor a boldogság egy nagyon illékony dologgá válik. Akkor a boldogságunk sosem tőlünk, hanem mindig a külvilágtól és külső körülményektől függ.  És akkor nagyon-nagyon sebezhetővé válunk. Mert a boldogságot el tudják venni tőlünk és a veszteség fáj. És ettől a veszteségtől félünk. A félelem pedig a legnagyobb akadálya annak, hogy a mennyországba jussunk – mondta egyszer Teréz anya.