2010. szeptember 1., szerda

Jógával az élet...

Más.
Könnyebb.
Elmondom, miért.
Telkes Orsi vagyok, jóga oktató, annak idején kétkedő. Szerencsére kíváncsi is, így addig nem nyugodtam, míg ki nem próbáltam a nálunk akkor még újdonságnak számító jógát. Igen, leginkább kíváncsi voltam. Akkoriban egyre többet lehetett olvasni a jógáról, arról, hogy miért jó, kiknek ajánlják, de ez az egész „jógikus életszemlélet” olyan misztikusnak és kissé távolinak tűnt nekem. Aztán a kíváncsiságom és az idegeimet meglehetősen igénybe vevő munkám mégiscsak arra sarkaltak, hogy kipróbáljam, hátha mégis igaz az, amiket olvastam róla és a fáradt idegrendszerem kisimul kicsit tőle. Már az első alkalom annyira jólesett, hogy heti rendszerességgel és hatalmas lelkesedéssel kezdtem az órákra járni. Ez a lelkesedés 2002 óta tart, olyannyira, hogy időközben a hivatásommá  és az életem természetes részévé vált. Jóga oktató lettem. Az út persze nem volt ennyire gyors és egyszerű, de ez már egy másik fejezet története lesz.


Kriszta barátnőm az anyasághoz hasonlította a jógát. Elsőre talán furcsának tűnik a párhuzam, pedig igaza van. Az anyaságot is misztikum, hiedelmek, tévhitek lengik körbe, közben a világ legtermészetesebb dolga. Csakúgy, mint a jóga. Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy már jógáztál? Legfeljebb nem tudatosan. Számos olyan dolgot teszünk – jellemzően reflexszerűen, tudattalanul – amit jógázáskor tudatosan gyakorolunk. Mondok néhány példát. Amikor egy gyerek teljesen belefeledkezve rakosgatja az építőkockákat és hiába szól hozzá az anyukája már harmadszor, ő nem hallja, nos akkor ez a gyermek teljesen a jelen pillanatban élve, csak és kizárólag egy pontra irányítva a figyelmét, gyakorlatilag meditál. Ugyanezt a meditatív állapotot éli át egy horgász, amikor kapása van. Akkor, abban az egy pillanatban, minden idegszálával a jelenben van és egy pontra fókuszál: az úszót nézi. Azt sem hallaná meg, ha a feje tetejére állna körülötte a világ. Ilyenkor a tudat, az elme mentessé válik a szokásos csapongó, száguldó gondolatokkal teli állapottól.
Mondok még egy példát. Amikor egy kiélezett, feszült szitut megoldasz, minden a helyére kerül végre, te lerogysz a székre és egy nagyot sóhajtasz. Volt már ilyen? Amikor stressz ér minket, felgyorsul a szívverésünk, kapkodva vesszük a levegőt, megfeszülnek az izmaink, adrenalin termelődik, az idegrendszer készenlétben áll, úgynevezett szimpatikus tónusba kerül. De az idegrendszer nem kedveli ezt tartósan, mert egyensúlyra törekszik, mint minden bennünk és körülöttünk, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy kialakítsa az ellentétes, pihentető hatású paraszimpatikus tónust. Ezt pedig egy jó hosszú kilégzéssel éri el (egy másik alkalommal majd részletesen beszélgetünk az idegrendszer, a stressz és a jóga kapcsolatáról). Szóval ez a hosszú kilégzés, amivel újra egyensúlyi helyzetbe kerül az idegrendszer, nem más, mint egy jó hosszú sóhajtás. Rémlik, ugye? Mondtam, hogy te is jógáztál már, mert igen, a jóga természetes része életünknek. Gyerekkorunkban még nem okozott gondot beülni a két lábunk közé, mi több egyenes háttal, a szánkba venni a nagylábujjunkat, vagy nagy terpeszben ülni – nézd csak meg a kisgyerekeket. Felnőttként már ez bizony komoly erőpróbát jelent.

A mi civilizált, gépesített életünk minden kétséget kizáróan rendkívül kényelmes, ugyanakkor a testünkre, a belső szerveinkre és a légzésünkre kifejezetten rossz hatást gyakorol. Fáj a hátunk, rossz a közérzetünk, emésztési problémáink vannak. Egy idő után azt vesszük észre, hogy bár mindenünk megvan, a boltban gyakorlatilag bármit meg tudunk venni, olyan dolgokat is, amikre semmi szükségünk, valami mégis hiányzik az életünkből. A boldogság? A csend? A kibillenthetetlen egyensúly? Az apró örömök, amiket felfűzhetünk életünk fonalára, mint a gyöngyöket, hogy ha majd visszatekintünk rá, szép legyen, amit látunk?

A jóga nem valami távoli, megfejthetetlen misztikum. A jóga az élet természetes része. A jóga tapasztalatokon alapuló önismereti út. A jóga nem egy sport. A jóga életforma. Az élet állandó keresés, örök tanulás. A jóga lámpást ad a kezünkbe, hogy világítsunk vele az úton, hogy fényében meglássuk azokat az apró gyöngyöket, amiket jó érzés lesz majd az emlékeink színes gyöngysorává fűzni.