2011. november 6., vasárnap

Amikor a világ a feje tetejére áll


Gyerekkorom óta utáltam fejenállni – vagyis fejállni (most hallottam, hogy a TF-en buktatnak, ha helytelenül használják ennek a gyakorlatnak a nevét). A komfort zónámon kívül esett alulról nézni a tornatermet és az osztálytársaimat, és mindannyiszor kivert a veríték abbéli félelmemben, hogy ha véletlenül túl nagy lendülettel indulok neki, hanyattvágódok. A fej(en)állás fóbia sokáig jött velem. Kjártam az iskoláimat, szerencsére ezután már senki és semmi nem akart engem arra kényszeríteni, hogy stabil lábaim helyett ingó nyakamon és fejemen egyensúlyozzak.
Bő tíz évvel ezelőtt belépett az életembe a jóga, pontosabban én léptem be a jóga világába. Abba a világba, ahol azt tanítják, hogy a boldog élet záloga a belső egyensúly, hogy a kint és a bent, a lent és a fent egyszerre van jelen az életünkben, és ez így jó, mert így lesz bennünnk és körülöttünk harmónia. És a jóga arra is megtanít, hogyan lehet legyőzni a testet az elme segítségével és hogy valójában minden, ami az elménkben megszületik, az a testünkben manifesztálódik. Ahogy az elme szabad szárnyalása boldoggá tud tenni, úgy az elme korlátai a testet is látványos korlátok közé tudják szorítani.