Tagadhatjuk, de mi mást keresnénk egész életünk során, ha nem a boldogságot. Hajt valami belső erő egy érzés után, aminek a körvonalait látjuk, az ízét sejtjük, de nem tudjuk biztosan, hogy valaha igazán megízleltük-e. Vagy valaha megadatik-e nekünk, hogy érezzük. Keressük…
Feleségben, férjben, barátban, barátnőben, házassági kötelékben, gyerekben, gyógyításban, szolgálatban, munkában, maratoni távban, pénzben, hatalomban, ételben, italban, autókban, ruhákban, ékszerben, csokiban…és a lista hosszasan, hosszasan sorolható. Annyian próbálták már megfogalmazni mi a boldogság. Hogy milyen érzés boldognak lenni. De nem vagyok benne biztos, hogy tudjuk. Hogy igazán tudjuk. Hogy amikor úgy érezzük, a boldogság kék madara a mi szobánkban szállt le, akkor valóban ott ül-e, vagy csak egy illúzió, egy vágy képe rajzolódott ki elménk kesze-kusza rajztáblájára.
Amikor megkérdezik mitől vagy boldog, szinte mindig ott áll a válaszban egy tárgy. Boldogságunk tárgya. De ha a boldogságnak tárgya van, és ha az a tárgy egyszer csak nincs többé, akkor a boldogság egy nagyon illékony dologgá válik. Akkor a boldogságunk sosem tőlünk, hanem mindig a külvilágtól és külső körülményektől függ. És akkor nagyon-nagyon sebezhetővé válunk. Mert a boldogságot el tudják venni tőlünk és a veszteség fáj. És ettől a veszteségtől félünk. A félelem pedig a legnagyobb akadálya annak, hogy a mennyországba jussunk – mondta egyszer Teréz anya.