2011. november 6., vasárnap

Amikor a világ a feje tetejére áll


Gyerekkorom óta utáltam fejenállni – vagyis fejállni (most hallottam, hogy a TF-en buktatnak, ha helytelenül használják ennek a gyakorlatnak a nevét). A komfort zónámon kívül esett alulról nézni a tornatermet és az osztálytársaimat, és mindannyiszor kivert a veríték abbéli félelmemben, hogy ha véletlenül túl nagy lendülettel indulok neki, hanyattvágódok. A fej(en)állás fóbia sokáig jött velem. Kjártam az iskoláimat, szerencsére ezután már senki és semmi nem akart engem arra kényszeríteni, hogy stabil lábaim helyett ingó nyakamon és fejemen egyensúlyozzak.
Bő tíz évvel ezelőtt belépett az életembe a jóga, pontosabban én léptem be a jóga világába. Abba a világba, ahol azt tanítják, hogy a boldog élet záloga a belső egyensúly, hogy a kint és a bent, a lent és a fent egyszerre van jelen az életünkben, és ez így jó, mert így lesz bennünnk és körülöttünk harmónia. És a jóga arra is megtanít, hogyan lehet legyőzni a testet az elme segítségével és hogy valójában minden, ami az elménkben megszületik, az a testünkben manifesztálódik. Ahogy az elme szabad szárnyalása boldoggá tud tenni, úgy az elme korlátai a testet is látványos korlátok közé tudják szorítani.
Kis kitérő. Van egy kedvenc mentális gyakorlatom, időről-időre beteszem a jóga óráimba. A gyakorlat úgy néz ki, hogy kényelmes törökülésben, lehunyt szemmel képzeletben elvégzünk egy olyan jóga gyakorlatot, ami a legtöbbünk számára kihívásokat rejt magában. Ilyenkor a képzeletünkben látjuk magunkat, ahogyan könnyedén megcsináljuk. Majd a gyakorlatban is elvégezzük és mindannyiszor megtapasztaljuk, hogy mekkora az elme ereje, hogy tényleg igaz, miszerint „minden az agyban dől el”… Ugyanis a mentális gyakorlás után mindenki sokkal könnyebben tudja elvégezni a gyakorlatot. Nagyon hatásos és elgondolkodtató.
Könyvekben, magazinokban, fotókon gyakran lehet látni fejenálló jógikat. Talán ez az a jóga póz, ami elsőre eszünk jut, ha a jógára gondolunk. A 50-es 60-as, 70-es években, amikor Magyarországon a jóga még csupán underground mozgalomként volt jelen, Yesudián írásainak (a legtöbben ezekből jógáztak) és szüleink (ezen írásokból tanult) jógájának legfontosabb elemei a légzőgyakorlatok és a fejenállás voltak.  Valami isteni csoda és gondviselés kísért engem jóga tanulmányaim során, hogy a fejenállás alól mindig sikerült kisiklanom. Egy idő után tudtam én, pontosan tudtam, hogy jobban tenném, ha végre szembenéznék a mumussal, ha nem akarom, hogy egyszer beégjek egy jóga órán, amikor valaki arra kér, hogy tanítsam meg neki. Szerencsére – ezt is csak isteni csodának tudom be – erre nem kért senki. Talán nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel a mumussal kűzd…
Tavalyi Los Angeles-i jóga tanulmány utam – ami oly sok változást hozott az életembe – meghozta a mumusommal való szembenézést is. Jóga oktatómnak három mániája volt: a lefelénéző kutya, a fejenállás és a kézenállás. És mivel három héten keresztül minden nap gyakoroltunk és a fejenállás másnaponta kopogtatott konok buksimon, nem volt mese, farkas szemet kellett vele néznem. Megizzasztott, fájt, pironkodtam, hogy ez nekem nem megy, pedig már évek óta tanítok…feszegette a komfort érzetem határait, irgalmatlanul feszegette. Eltelt a három hét, hazajöttem és folytattam a gyakorlást, mert már nagyon zavart, hogy nem tudom megcsinálni. És egyszer csak úgy maradtam. Álltam jóga fejenállásban, ami nem teljesen olyan, mint amit az iskolában tanítanak, mert igazából az ember nem a fején áll, hanem a karjain. A meglepetéstől hamar visszazuttyantam a kiindulási helyzetbe és a szám önkéntelenül is széles mosolyra szaladt. Megcsináltam, még ha csak másfél másodpercig is, de a feje tetejére állt a világ és én élveztem! Hetegig gyakoroltam, aztán valamiért elmaradt, más pozíciók jöttek. Egy hete tanítgattam az egyik tanítványomnak és rájöttem, hogy hiányzik. Értitek? Hiányzott a fejenállás. Vágytam rá, hogy megint a feje tetejére álljon a világom. Alig vártam, hogy vége legyen az órának, hogy újra érezzem, ahogy lebeg a testem a levegőben, ahogy súlytalanná válok, ahogy a vér a fejembe tódul, ahogy érzem, hogy a hátizmaim hogyan rendeződnek, hogy megtartsák a törzsemet. És élveztem más irányból látni a tárgyakat körülöttem, de a legjobban azt imádtam, hogy JÓ ÉRZÉS volt így lenni.
Katartikus élmény volt, mert újra eszembe jutott mennyit küzdöttem ellene…aztán vele….pedig milyen fantasztikus és mennyi jótékony hatása van…tudták ezt a jógik, nem véletlenül állnak ötezer éve órákon keresztül fejen. Aztán azon kezdtem gondolkodni, vajon mi juttatott el idáig, hogy képessé váltam rá. Csak a testem változott volna, az izmaim erősödtek meg… vagy történt valami a tudatomban, az elmémben is, ami a komfort zónám határait arrébb tologatta. Bizonyára mind a kettő. Az elmúlt pár év akarva-akaratlanul rákényszerített arra, hogy szembe nézzek önmagammal és sok mindent átértékeljek az életemben. Ha az ember időről időre őszintén önmagába tekint és figyeli a benne zajló változásokat, netán tudatosan változtat régi haszontalan beidegződéseken, rossz szokásokon és lazít vagy old félelmei kötelein, akkor tényleg képessé válik korábban lehetetlennek hitt dolgokra és tettekre, és új megvilágításba is kerülhet sok olyan megoldatlan probléma, amiben megrekedt.
 Azt tanultuk, hogy a fordított testhelyzetek, mint amilyen a fejenállás is, vagyis amikor más irányból szemléljük a világot, segít megoldani addig megoldatlan problémákat és újra egyensúlyba kerülni  önmagunkkal és a körülöttünk lévő világgal. Pusztán mert fordítva is igaz, a testünk segítségével az elmét is rá tudjuk venni  arra, hogy más szögből lássa a körülötte lévő dolgokat. És ahogy a kintet, úgy a bentet is. Nos, egy újabb bizonyítéka annak, hogy ez a jógának nevezett ötezer éves tudomány nem véletlenül maradt fent és éli ma reneszánszát. Ma, amikor gyakran érezzük úgy, mintha kifordult volna a világ a négy sarkából, vagy egyik pillanatról a másikra kihúzzák a lábunk alól a talajt és az egyetlen állandó dolog az életünkben az tényleg maga a változás, nem árt, ha meg tudjuk őrizni az egyensúlyunkat akkor is, ha a feje tetejére áll körülöttünk a világ. Vagy éppen újra egyensúlyba kerülni úgy, hogy félelem nélkül mi magunk állítjuk a feje tetejére.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése