2010. október 27., szerda

Napi bölcsesség


“Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad.” (Buddha)

2010. október 23., szombat

Üveggolyó


"Ha egy fiú megbántódott, puhánynak csúfolták. Ha egy lány dühöngött, nőietlennek és csúnyának nevezték. Alázatosan, diszkréten és tapintatosan hozzászoktunk, hogy sírjunk, amikor dühösek vagyunk, és mosolyogjunk, amikor igazából ordítani szeretnénk."(Patricia Lynn Reilly)

Van egy kis unokahúgom, három és fél  éves. Idén nyáron úgy alakult, hogy gyakran láttuk egymást. A Balatonon nyaralt a nagymamájával, én pedig majdnem minden hétvégén ott velük együtt.  Szinte minden hétvégén, mígnem úgy alakult, hogy két egymást követő hétvége kimaradt, mert más programom volt.  A következő alkalommal, amikor megérkeztem, a kis unokahúgom szaladt felém a kerti úton, széttérta a karjait és már messziről kiabálta: „Orsika, úúúúúgy hiányoztál! Úúúúúúgy szeretlek!” És már landolt is az ölemben, kis karjait a nyakam köré fonta és az arcomhoz dörgölte csupa mosoly arcát. Ilyen helyzetekben olvadnak el az anyukák, meg persze a magamfajta nagynénik is. Könnybe lábasztja valami egészen különös melegség az ember szemét.

Édesapa emlékére...


Ma éjjel 11 és 12 óra között újra teszteltem az éjszakai lánchidi érzéseimet.
Vajon tényleg a mélyből feltörő gyermekkori emlékek okozzák-e
azt a megfejthetetlenül sejtelmes és álomszerű derengést,
ami egy-egy ilyen séta alkalmával körbe leng?
Igen, azt hiszem igen.
Látom magam, ahogy 4 évesen állok a korlátnál, fejem épp a szegélyt éri,
erősen szorítom a hideg vasat
és nézem a mélyben a lábaim alatt kavargó örvényt,
ahogy kialakul majd eltűnik,
hogy pár másodperc múlva néhány méterrel odébb kavarogjon megint.
Hallom a mondókát, ahogy skandáljuk apuval:
„száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol.
hallgatja egy süket ember ki a vízben lubickol…”.
Emlékszem minden lánchidi sétánkon ezt énekeltük szinte végig az úton,
ahogy átmentünk Budáról Pestre.
Óriási lapát tenyere, amivel sok száz kosarat szórt a pályán,
határozottan tartotta  puha kis kezemet.
Alig bírtam lépést tartani vele, míg ő egyet lépett, én hármat.
Miközben próbáltam helyesen fújni a mondókát,
szemem mindutalan visszatért a híd vasláncának pillérei közé,
melyeken átkukucskálva az autókat és a szemközti oldal vasszerkezetét néztem.
A lánc szorosan egymás mellé fúrt hatalmas szegecsei végtelen csodálattal töltöttek el.
Most átnézek a vaslánc felett, a távolban az arany palota magaslik.
A különbség 100 centi, 32 év és két kereszt.
Meg sok-sok mosoly, könny, napsütés és felhő.
De a lánchidi séta ma is nagyon jó.

Jógikus egoizmus

Gyakran merül fel a kérdés, hogy vajon mennyire adja fel az ember a személyiségét a párja kedvéért. Hol van az egészséges kompromisszum határa. Mert az nem kérdés, hogy egy jól működő kapcsolatban kell kötni kompromisszumokat. A nagy kérdés sokkal inkább az, hogy milyet, mennyit, mekkorát és milyen áron? Nem vagyunk egyformák és nincsen tökéletes ember. A másik hibáit eleinte észre sem vesszük. Lobog a szerelem tüze, mindent elnézünk kedvesünknek, szeretjük őt olyannak, amilyen. Aztán ahogy csökken a lobogás heve, úgy kezd el először zavarni, aztán idegesíteni egyre több olyan dolog, ami korábban fel sem tűnt. És jön a kapcsolat réme, az elvárás. Az elvárás, hogy tegyen úgy, ahogy mi szeretnénk. Hogy viselkedjen úgy, ahogy mi azt elvárjuk. És ahogy telnek az évek, úgy akarjuk egyre inkább a saját ízlésünkre alakítani, formálni, változtatni a párunkat. De kinek a játéka is ez? Nem az egónk harcol azért, hogy nekünk könnyebb és egyszerűbb legyen az életünk? Hogy úgy éljünk, ahogy azt szépen elterveztük, elképzeltük, táncoljon csak a másik úgy, ahogyan mi fütyülünk neki.

Lassan tovább élsz

Gondolkodtál-e már azon, hova vezet ez a nagy sietség? Századfordulónk tipikus jelensége lett a felgyorsult tempó, az életünknek gyakorlatilag majd minden zugába befészkelte magát. A „postafordultával” már nem napokat, hanem perceket jelent, egy napba nem 2-3, hanem legalább 10-15 tennivalót sűrítünk bele, a reggelit „gyorsan bekapjuk”, az ebédért kirohanunk és van, hogy a vacsora is egy fast food étteremből kerül ki. De merre tartunk így mi és a világ, ezzel a magunk számára is gyakran követhetetlen és kimerítő tempóval?

Mi kell a nőnek?

A napokban kellett néhány cikket írnom, gondoltam itt is megosztom ezeket a gondolatokat.
Mel Gibson zseniálisan formálja meg a nők fejébe látó és gondolataikat halló reklámszakember figuráját a „Mi kell a nőnek” című remek moziban. Hát nem erről álmodik minden nő? Az ideális férfiról, aki olvas a gondolatainkban és mindig tudja, hogy mi nők, mire vágyunk épp. Nem hogy hosszan magyarázni, de kimondani se kelljen, hogy életünk párja megértse azt, miért esik jól néha sokat beszélni, olykor azonban mélyen hallgatni, miért vágyunk olykor egy ölelésre, csak hogy tudjuk, minden rendben van. Örök klasszikus, hogy férfi és nő sosem érti meg egymást, mert a férfi a nőt, a nő a férfit akarja. És valóban másképp vagyunk összerakva mi nők és ők, a férfiak. Ez az élet nagy kihívása, rejtélye, egy örök titok, ami megfejtésre vár, és amitől néha édes, néha keserű, néha boldog, néha boldogtalan a lelkünk. De ha ez a titok nem volna, az életünk sem lenne teljes. Örök hiányérzet társulna hozzá, mert úgy éreznénk, egyik felünket valahol mégiscsak elveszítettük.

Utazás az ismeretlenbe

Az életünk olyan, mint egy állomás. Jönnek sorban a vonatok, és mi  vagy felszállunk rájuk, vagy nem. Ha nem szállunk fel, akkor a világon semmi nem történik velünk. Nem élünk. Ha felszállunk, akkor a vonat új, izgalmas tájakra utazik velünk, új világokat nyit ki előttünk. Ha pedig úgy alakul, hogy hamarabb le kell róla szállnunk, mint terveztük, akkor is maradnak az élmények, és az érzések, amiket közben ÁTÉLTÜNK. Élünk.

Pár héttel ezelőtt megpróbáltam megfesteni egy tökéletes pillanatot. Nem tudom sikerült-e úgy, ahogy szerettem volna, nehéz ezeket a pillanatokat szavakba formálni. Tele van az életünk olyan élményekkel, amiket nem könnyű és talán nem is mindig kell szavakba önteni. Sokkal inkább megélni, megtapasztalni, érezni kell. A tökéletes pillanat kapcsán kaptam egy érdekes hozzászólást. Amiért nagyon hálás vagyok, mert ráébreszett arra, hogy a gondolatmenetet félbehagytam. Jöjjön akkor most a befejezés.

A csodák olykor a lábunk alatt hevernek...

A napokban megismerkedtem a mászófallal. Életemben most először tettem rá a lábam. Az ember sok mindenre képes azért, hogy elkápráztassa a kedvesét. Ennél a romantikus hozzáállásnál csak a kíváncsiságom volt nagyobb, ami hála az égnek mindig újabb érdekes és izgalmas tapasztalások felé terelget. Fogalmam sem volt mire számítsak, de annyit tudtam, hogy fizikailag meglehetősen igénybevevő szabadidős tevékenység a mászás, különösen az alkarizmokat dolgoztatja meg. Na, gondoltam azzal csak nem lesz olyan nagy gond, hisz gyakorló jógázóként a sok "lefelénéző kutya" póznak köszönhetően az alkarizmaim elég jó erőben vannak.

Tökéletes pillanat

Vannak az életünkben olyan pillanatok, amikor nem vesszük észre az idő múlását.
Amikor megszűnik az idő, a tér, a külvilág.
Amikor a lelkünk szárnyal, lebeg, pille könnyű. 
Amikor úgy érezzük, egyek vagyunk a világmindenséggel, a nappal, a holdal és a csillagokkal és egy másik lélekkel.
Amikor a csend nem néma, hanem többet mond el, mint bármely szó.
Amikor a csendben lágy hangok szólnak egészen mélyen, a szív és a lélek legféltettebb, legpuhább fiókjában és a félhomályban fény világít, két szempár összefonódó fénye, ami úgy lobban fel egyszerre, mint a gyufa lángja.
Akkor megáll az idő.
A tökéletes pillanat olyan tökéletes és olyan időtlen, hogy amikor benne vagyunk, nem vesszük észre. Csak később jövünk rá és ismerjük fel, hogy ott, akkor csodát éltünk át.
És akkor vágyunk rá, hogy újra és újra megéljük…keressük…
Benézünk minden kő, minden virág mögé…de ezek a pillanatok, ezek a tökéletes pillanatok ritkák. De vajon miért?
Félünk tőlük?
Vagy csak nem vesszük észre?
Nézz meg egy gyermeket, amikor úgy játszik, hogy nem hallja ha szólsz hozzá. Akkor ő is ilyen tökéletes pillanatot él meg. Ne zökkentsd ki belőle.
Inkább keresd meg magadban is ezt a gyermeket és merülj el ezeknek a ritka pillanatoknak az édes, boldog csendjében.
Ha átéltél ilyet, írd le magadnak, hogy amikor nagyon mélyről kell felkapaszkodnod, legyen, amiből erőt meríthetsz.
Az életed fonalára fűzött gyöngyszemekből...a tökéletes pillanatokból.

Lent és fent

Az életünk olyan, mint egy kövekkel teleszórt út. Haladunk rajta előre, néha feltartóztat egy-egy nagyobb darab kő, néha elbotlunk egy másikban, de van, hogy a kövekre rálépve tudunk csak áthaladni száraz lábbal a víz felett.  Néha úgy érezzük, hogy legszívesebben egy nagyot rúgnánk valamelyik utunkba kerülő kőbe, amiért útban van, de minél erősebben rúgjuk meg, annál jobban fáj.
Ezek a kövek a mi tanítóink életünk útján. Eleinte kisebb darabok kerülnek elénk, de ha nem tanuljuk meg ügyesen kikerülni őket vagy átmenni felettük, akkor egyre nagyobbak gördülnek a lábaink elé. Az életünk ösvényén heverő kövek a legnagyobb tanítóink. Ilyen kő minden egyes ember, akivel találkozunk. Legnagyobb tanítóink azok az emberek, akikkel a leghevesebb érzelmi utazásainkat éljük meg. Ők hozzák el életünk legfontosabb üzeneteit és tanításait. Nem véletlenül találkozunk velük. Általuk fejlődik a személyiségünk és növeknövekszik a bölcsességünk. Ezért ahelyett, hogy a szenvedés és az önsajnálat kéjes illuminált állapotába süllyesztenénk magunkat, érdemesebb szembenézni azokkal az érzésekkel, amik egy-egy ilyen heves találkozás alkalmával eluralkodnak rajtunk, vajon mit tanítanak rólunk, nekünk. Amikor egy mély érzelmi hullámvölgy közepén vagyunk, könnyű belesüppedni az önsajnálatba és a körülményeket okolni azért, amiért szenvedünk. A fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés nem. Szükségtelen. A fájdalmakat meg kell élni, utat kell adni a könnyeknek is, ha kicsordulnak, hogy megtisztíthassák az érzelmi csatornákat, hogy aztán helyet teremtsenek újra a jónak és az újnak, ami következik.
Le kell menni a mélybe, ahhoz, hogy legyen felfelé. Hátra kell mozdulni előbb, ahhoz, hogy előre indulhassunk és időről-időre be kell húzódnunk lényünk biztonságos középpontjába, hogy a legbelsőbb énünkben sugárzó napból fényt és erőt merítve újra sugározni tudjunk kifelé.
Hidd el, sokszor nagyon mélyre kell menni ahhoz, hogy aztán nagyon magasan szárnyalhass. De minden könny, amit ejtünk kristállyá válik, és a szemünkben visszatükröződő kristálycseppek a kövek közé szóródva világítanak és szórnak fényt az utunkra.

Hogyan lehet fogyni a jógával?

A napokban tették fel nekem ezt a kérdést, és szokás szerint nem tudtam egyszerűen és röviden válaszolni. Mivel az ember is és a jóga is egy igen komplex rendszer, úgy éreztem, a kérdés megválaszolásához ennek megfelelően kell hozzáállnom.
A testet ugyanis nem lehet különválasztani a lélektől.
Nincs egyik a másik nélkül - ahogy nincs fény árnyék nélkül sem úgy nincs test a lélek nélkül sem.
Mindig rácsodálkozom a magyar nyelv szépségére: EGÉSZség – egész akkor van, ha a test- a lélek- a szellem egésze harmóniában van.
A lélek betegségeitől lesz beteg a test. A hízás okai is a lélekben gyökereznek, és így nem is lehet pusztán a nemevéssel változtatni rajta.
A fogyókúrát úgy kell elképzelnünk, mintha lenyírnánk a gazt a kertünkben arra számítva, hogy soha többet nem nő már ki.
Ha meg akarunk szabadulni a gaztól, gyökerestül kell kitépnünk.
Ezért nem lehet a fogyást pusztán a nemevéssel elérni.

Az elengedés bűvészete

Csak az tud igazán szeretni, aki képes szabadnak maradni és szabadon engedni.
Úgy kezdődött, hogy ellopták az autómat...az is fájt, de a benne maradt jógapárnám, amin oktatni kezdtem, még jobban. Facsarta a szívemet napokig, sőt hetekig. Aztán egy napra eltűnt a telefonom, a kedvenc napszemüvegem, aztán a kedvesem. Na, ez most mi? - tekintettem kérdőn, felvont szemöldökkel az ég felé. Hm, csak nincs talán valami köze az elengedéshez? Valami azt súgta, jófelé keresgélek. Az ember, mégha nagyon tudatos életet is él, hajlamos bizonyos gyarlóságokat újra és újra elkövetni. Persze, hiszen ember. Jó nagy egóval. Az egó akar. Minden akar. Magának. Miközben ott a lélek, ami szabad szárnyalásra vágyik. És kevés lehúzóbb erő van számára, mint a birtoklás. A birtoklás, a lélek szárnyalásának halála. Észrevétlenül köti gúzsba a félelem, az elvesztéstől való rettegés. Az ezt is meg azt is akarom erőszakos vágya. A sóvárgás az elérhetetlen vagy a nehezen megszerezhető után. Pedig mindent megkapunk, ami a miénk, és mindig elveszítjük azt, amihez  túlságosan ragaszkodunk. Vajon miért pakoljuk tele a lelküket ezekkel a kellemetlen, nehéz érzésekkel? Vajon miért nem tudjuk elviselni a lélek csendjét, pihekönnyű szárnyalását, szabad repülését? Vajon miért?

PS: ...akkor elengedtem a telefonomat, a napszemüvegemet és a kedvesemet. Az Univerzum pedig visszaadta őket....A régi jógapárnámra pedig már nincs szükségem, mert új korszak kezdődik:)