Vannak az életünkben olyan pillanatok, amikor nem vesszük észre az idő múlását.
Amikor megszűnik az idő, a tér, a külvilág.
Amikor a lelkünk szárnyal, lebeg, pille könnyű.
Amikor úgy érezzük, egyek vagyunk a világmindenséggel, a nappal, a holdal és a csillagokkal és egy másik lélekkel.
Amikor a csend nem néma, hanem többet mond el, mint bármely szó.
Amikor a csendben lágy hangok szólnak egészen mélyen, a szív és a lélek legféltettebb, legpuhább fiókjában és a félhomályban fény világít, két szempár összefonódó fénye, ami úgy lobban fel egyszerre, mint a gyufa lángja.
Akkor megáll az idő.
A tökéletes pillanat olyan tökéletes és olyan időtlen, hogy amikor benne vagyunk, nem vesszük észre. Csak később jövünk rá és ismerjük fel, hogy ott, akkor csodát éltünk át.
És akkor vágyunk rá, hogy újra és újra megéljük…keressük…
Benézünk minden kő, minden virág mögé…de ezek a pillanatok, ezek a tökéletes pillanatok ritkák. De vajon miért?
Félünk tőlük?
Vagy csak nem vesszük észre?
Nézz meg egy gyermeket, amikor úgy játszik, hogy nem hallja ha szólsz hozzá. Akkor ő is ilyen tökéletes pillanatot él meg. Ne zökkentsd ki belőle.
Inkább keresd meg magadban is ezt a gyermeket és merülj el ezeknek a ritka pillanatoknak az édes, boldog csendjében.
Ha átéltél ilyet, írd le magadnak, hogy amikor nagyon mélyről kell felkapaszkodnod, legyen, amiből erőt meríthetsz.
Az életed fonalára fűzött gyöngyszemekből...a tökéletes pillanatokból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése