Ma éjjel 11 és 12 óra között újra teszteltem az éjszakai lánchidi érzéseimet.
Vajon tényleg a mélyből feltörő gyermekkori emlékek okozzák-e
azt a megfejthetetlenül sejtelmes és álomszerű derengést,
ami egy-egy ilyen séta alkalmával körbe leng?
Igen, azt hiszem igen.
Látom magam, ahogy 4 évesen állok a korlátnál, fejem épp a szegélyt éri,
erősen szorítom a hideg vasat
és nézem a mélyben a lábaim alatt kavargó örvényt,
ahogy kialakul majd eltűnik,
hogy pár másodperc múlva néhány méterrel odébb kavarogjon megint.
Hallom a mondókát, ahogy skandáljuk apuval:
„száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol.
hallgatja egy süket ember ki a vízben lubickol…”.
Emlékszem minden lánchidi sétánkon ezt énekeltük szinte végig az úton,
ahogy átmentünk Budáról Pestre.
Óriási lapát tenyere, amivel sok száz kosarat szórt a pályán,
határozottan tartotta puha kis kezemet.
Alig bírtam lépést tartani vele, míg ő egyet lépett, én hármat.
Miközben próbáltam helyesen fújni a mondókát,
szemem mindutalan visszatért a híd vasláncának pillérei közé,
melyeken átkukucskálva az autókat és a szemközti oldal vasszerkezetét néztem.
A lánc szorosan egymás mellé fúrt hatalmas szegecsei végtelen csodálattal töltöttek el.
Most átnézek a vaslánc felett, a távolban az arany palota magaslik.
A különbség 100 centi, 32 év és két kereszt.
Meg sok-sok mosoly, könny, napsütés és felhő.
De a lánchidi séta ma is nagyon jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése