Ezek a kövek a mi tanítóink életünk útján. Eleinte kisebb darabok kerülnek elénk, de ha nem tanuljuk meg ügyesen kikerülni őket vagy átmenni felettük, akkor egyre nagyobbak gördülnek a lábaink elé. Az életünk ösvényén heverő kövek a legnagyobb tanítóink. Ilyen kő minden egyes ember, akivel találkozunk. Legnagyobb tanítóink azok az emberek, akikkel a leghevesebb érzelmi utazásainkat éljük meg. Ők hozzák el életünk legfontosabb üzeneteit és tanításait. Nem véletlenül találkozunk velük. Általuk fejlődik a személyiségünk és növeknövekszik a bölcsességünk. Ezért ahelyett, hogy a szenvedés és az önsajnálat kéjes illuminált állapotába süllyesztenénk magunkat, érdemesebb szembenézni azokkal az érzésekkel, amik egy-egy ilyen heves találkozás alkalmával eluralkodnak rajtunk, vajon mit tanítanak rólunk, nekünk. Amikor egy mély érzelmi hullámvölgy közepén vagyunk, könnyű belesüppedni az önsajnálatba és a körülményeket okolni azért, amiért szenvedünk. A fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés nem. Szükségtelen. A fájdalmakat meg kell élni, utat kell adni a könnyeknek is, ha kicsordulnak, hogy megtisztíthassák az érzelmi csatornákat, hogy aztán helyet teremtsenek újra a jónak és az újnak, ami következik.
Le kell menni a mélybe, ahhoz, hogy legyen felfelé. Hátra kell mozdulni előbb, ahhoz, hogy előre indulhassunk és időről-időre be kell húzódnunk lényünk biztonságos középpontjába, hogy a legbelsőbb énünkben sugárzó napból fényt és erőt merítve újra sugározni tudjunk kifelé.
Hidd el, sokszor nagyon mélyre kell menni ahhoz, hogy aztán nagyon magasan szárnyalhass. De minden könny, amit ejtünk kristállyá válik, és a szemünkben visszatükröződő kristálycseppek a kövek közé szóródva világítanak és szórnak fényt az utunkra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése