Gyakran merül fel a kérdés, hogy vajon mennyire adja fel az ember a személyiségét a párja kedvéért. Hol van az egészséges kompromisszum határa. Mert az nem kérdés, hogy egy jól működő kapcsolatban kell kötni kompromisszumokat. A nagy kérdés sokkal inkább az, hogy milyet, mennyit, mekkorát és milyen áron? Nem vagyunk egyformák és nincsen tökéletes ember. A másik hibáit eleinte észre sem vesszük. Lobog a szerelem tüze, mindent elnézünk kedvesünknek, szeretjük őt olyannak, amilyen. Aztán ahogy csökken a lobogás heve, úgy kezd el először zavarni, aztán idegesíteni egyre több olyan dolog, ami korábban fel sem tűnt. És jön a kapcsolat réme, az elvárás. Az elvárás, hogy tegyen úgy, ahogy mi szeretnénk. Hogy viselkedjen úgy, ahogy mi azt elvárjuk. És ahogy telnek az évek, úgy akarjuk egyre inkább a saját ízlésünkre alakítani, formálni, változtatni a párunkat. De kinek a játéka is ez? Nem az egónk harcol azért, hogy nekünk könnyebb és egyszerűbb legyen az életünk? Hogy úgy éljünk, ahogy azt szépen elterveztük, elképzeltük, táncoljon csak a másik úgy, ahogyan mi fütyülünk neki.
De hová lesz így akkor az Ő egyénisége? Hova tűnik az az ember, akibe annak idején beleszerettünk. És hová leszünk mi, ha ő is formálni, alakítani, változtatni akar rajtunk, mint valami kifaragásra váró lélek nélküli szobron? Hová lesz akkor a mi egyéniségünk? Mi legalább annyira nem szeretnénk elveszíteni magunkat, ahogyan Ő sem. A fenti probléma gyakran ered abból, hogy a párunkban a hiányzó másik felünket keressük. És amikor úgy érezzük, hogy megtaláltuk, akkor igyekszünk a másik felünket minél jobban beépíteni magunkba, keressük az illesztéseket, és ha valahol nem tökéletes az érintkezés, akkor ott alakítunk még rajta, hogy még tökéletesebben passzoljon. Mert az egónk úgy érzi, hogy így lesz teljes. Neki ez a könnyebb út, átszipkázni a másik emberből azokat a vágyott tulajdonságokat, amikkel mi nem rendelkezünk. Ennek a folyamatnak a vége aztán az, hogy az elvárások szép lassan kiölik az érzéseket és a két fél, mindig is két fél marad.
Jógikus egoizmusnak hívják azt, amikor az ember arra koncentrál inkább, hogy a hiányzó tulajdonságait vagy készségeit megtanulja, fejlessze. Ehhez olykor el kell kezdeni egy tanfolyamot, olvasni kell sokat, programokra kell járni és sokat, sokat befelé figyelni. Lelket építeni. Lelket ápolni. Időnként kicsit elvonulni kényeztetni magunkat, egy masszázzsal, fürdővel, sétával. A boldogságot és a harmóniát sosem kívülről kell várnunk. Belül, magunkban kell megteremtenünk, hogy aztán ezt tudjuk kifelé is sugározni. A tanulás és a befelé figyelés azonban rólunk szól. Ilyenkor meg kell adnunk egymásnak az elfogadást, az egyedüllét lehetőségét, a türelmet, hogy mi is és a társunk is járhassa azt az utat, ami az övé, és kialakíthassa az ő saját körét, amitől egész egységgé, egész személyiséggé válik. Mert az egész kör egy tökéletes idom önmagában is, ami elég szilárd és teljes ahhoz, hogy figyelemmel, megértéssel, türelemmel vegye körbe a társát és ne a maga gyengeségei irányítsák. És akkor a kompromisszum nem jelent terhet, hanem szeretetből fakadó önzetlen adássá válik. A jógikus egoizmus nem önzés és nem a csak magunkra figyelést jelenti. Sokkal inkább út ez, a lelki fejlődés útja, amin járva épülünk és válunk kerek egésszé. És ha nem folyton a másik felünket keressük a társunkban, akkor hiányérzetünk sem támad, ha nem találjuk benne önmagunkat. Mert a kapcsolatunk harmóniája belőlünk és belőle természetesen fakad majd és nem a másikban fogjuk keresni és hibáztatni őt azért, ha nem leljük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése