Csak az tud igazán szeretni, aki képes szabadnak maradni és szabadon engedni.
Úgy kezdődött, hogy ellopták az autómat...az is fájt, de a benne maradt jógapárnám, amin oktatni kezdtem, még jobban. Facsarta a szívemet napokig, sőt hetekig. Aztán egy napra eltűnt a telefonom, a kedvenc napszemüvegem, aztán a kedvesem. Na, ez most mi? - tekintettem kérdőn, felvont szemöldökkel az ég felé. Hm, csak nincs talán valami köze az elengedéshez? Valami azt súgta, jófelé keresgélek. Az ember, mégha nagyon tudatos életet is él, hajlamos bizonyos gyarlóságokat újra és újra elkövetni. Persze, hiszen ember. Jó nagy egóval. Az egó akar. Minden akar. Magának. Miközben ott a lélek, ami szabad szárnyalásra vágyik. És kevés lehúzóbb erő van számára, mint a birtoklás. A birtoklás, a lélek szárnyalásának halála. Észrevétlenül köti gúzsba a félelem, az elvesztéstől való rettegés. Az ezt is meg azt is akarom erőszakos vágya. A sóvárgás az elérhetetlen vagy a nehezen megszerezhető után. Pedig mindent megkapunk, ami a miénk, és mindig elveszítjük azt, amihez túlságosan ragaszkodunk. Vajon miért pakoljuk tele a lelküket ezekkel a kellemetlen, nehéz érzésekkel? Vajon miért nem tudjuk elviselni a lélek csendjét, pihekönnyű szárnyalását, szabad repülését? Vajon miért?
PS: ...akkor elengedtem a telefonomat, a napszemüvegemet és a kedvesemet. Az Univerzum pedig visszaadta őket....A régi jógapárnámra pedig már nincs szükségem, mert új korszak kezdődik:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése