Az életünk olyan, mint egy állomás. Jönnek sorban a vonatok, és mi vagy felszállunk rájuk, vagy nem. Ha nem szállunk fel, akkor a világon semmi nem történik velünk. Nem élünk. Ha felszállunk, akkor a vonat új, izgalmas tájakra utazik velünk, új világokat nyit ki előttünk. Ha pedig úgy alakul, hogy hamarabb le kell róla szállnunk, mint terveztük, akkor is maradnak az élmények, és az érzések, amiket közben ÁTÉLTÜNK. Élünk.
Pár héttel ezelőtt megpróbáltam megfesteni egy tökéletes pillanatot. Nem tudom sikerült-e úgy, ahogy szerettem volna, nehéz ezeket a pillanatokat szavakba formálni. Tele van az életünk olyan élményekkel, amiket nem könnyű és talán nem is mindig kell szavakba önteni. Sokkal inkább megélni, megtapasztalni, érezni kell. A tökéletes pillanat kapcsán kaptam egy érdekes hozzászólást. Amiért nagyon hálás vagyok, mert ráébreszett arra, hogy a gondolatmenetet félbehagytam. Jöjjön akkor most a befejezés.
A tökéletes pillanatok gyönyörű részei az életünknek. Jó őket megélni, jó bennük lenni és nagyon rossz, amikor kizökkenünk belőlük. De nagyon jó, hogy megtörténnek. Ugyanakkor fontos, hogy el is tudjuk engedni őket, hogy legyen hely az újabb élményeknek, az újabb tökéletes pillanatoknak. Mert a legfinomabb ételből sem fér már több a tányérba, amikor a tál megtelik, az is kifolyik. De mielőtt felfűzzük őket a láncra, hogy emlékeink közé eltegyük, egy fontos dolgunk még van velük.
Életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya James Redfield-től a Mennyei prófécia volt. Ez a könyv sokak életét változtatta meg, így az enyémet is. Kötelező olvasmánnyá tenném, ha rajtam múlna, így csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a tudatos, szeretetteli élet útját járja és mindenkinek, aki még nem, hogy ezt megtalálja. Ebben a könyvben olvastam először a találkozások jelentőségéről. A sors Oscar-díjat érdemelne az élet színpadán zajló egy-egy rendezéséért. Talán történt már veled olyan, hogy úgy érezted egy nagy színjáték része vagy, benne egészen különleges szereplőkkel és felfoghatatlan eseményekkel. Amikor kapkodtad a fejed, és nem értetted, hogy mi miért történik veled. Amikor az életünk színdarabjának egy-egy felvonását éljük épp, még nem tudjuk, mi lesz a következő fejezet, csak éljük a magunk drámáit, komédiáit, szomorú esetekben tragédiáit. Csak amikor lehull a függöny a darab végén, akkor tudjuk meg mi értelme volt az egyes jeleneteknek, hogyan rajzolódik ki a történet egésze és mi volt a mi szerepünk a saját életünkben. És akkor megértjük azokat az eseményeket, azokat az érthetetlen történéseket, amiket annak idején annyi kérdőjellel éltünk meg. Így van ez azokkal a bizonyos Nagy Találkozásokkal is. Különösen azok a találkozások bírnak nagy jelentőséggel, amelyek érzelmileg nagyon megérintenek. Akár negatívan, akár pozitívan. Ezek a találkozások hozzák azokat az üzeneteket, amik által fejlődünk, amik utat mutatnak, amik a helyes irány felé terelgetnek. Utólag visszatekintve talán egy százalék esélyt sem adnánk annak, hogy valaha ezzel vagy azzal az emberrel összefutunk, mégis megtörténik. Az életünk fonala bizonyos ideig összefonódik, kivel hosszabb ideig, kivel rövidebb ideig, aztán újra eltávolodik, és csak rajtunk múlik, hogy az üzenetet, a tanulnivalót meg tudjuk-e, meg akarjuk-e fejteni.
Ezek a jelentőséggel bíró Nagy Találkozások mindig tele vannak mély és heves érzelmekkel. Különböző élethelyzetekből érkezve találkozunk egymással. A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk: az ítélkezés. Különösen utólag. Soha nem tudhatod, hogy a másik mit miért tesz, úgy ahogy tesz, hisz egészen más élethelyzetben van, más tulajdonságokból gyúrták, más dolgoknak örülhet és más dolgok jelentenek számára problémát, mint neked. Sokszor gondolunk egy-egy ismerősünkre irígykedve, mert kívülről úgy tűnik az ő élete gondtalan. De mindenkinek, mindenkinek az életében vannak kihívások, amikkel szembe kell néznie. Ezek a Nagy Találkozások azok a lámpások, amik, ha figyelmesek vagyunk, a helyes út irányába világítanak. Amikor benne vagyunk, a nagy fénytől még nem mindig látunk, de ahogy távolodunk tőlük, kirajzolódnak a valódi körvonalak. Egy-egy végetért vagy be nem teljesedett szerelem is utat mutat. A miért kellett nekünk találkoznunk kérdés talán nem cseng ismeretlenül. A választ persze nem tudom megmondani, mert azt mindenkinek magának kell meglelnie. De mindig van válasz és mindig azért, hogy tanuljunk belőle. Hogy megerősítsen minket a hivatásunkban, hogy megmutassa mik az igazán értékes dolgok az életünkben, hogy átértékeljünk és újraértékeljünk barátságokat, szerelmeket, emberi kapcsolatokat. Hogy rájöjjünk mi az, amiért élünk. Hogy formálódjunk. És ahelyett, hogy egy-egy ilyen kihívásokkal teli helyzetben haragudnánk a sorsra, a másikra vagy magunkra, érdemesebb megállni egy picit, megpróbálni az érzelmeken kívül helyezkedni és megérteni, hogy miért történt velünk az, ami történt és mit kellene megtanulnunk általa. De ami a legfontosabb, köszönjük meg és gondoljunk hálás szívvel azokra az emberekre, akik ebben a felvonásban társaink voltak, együtt álltak velünk a színpadon, és akik segítettek tanulni, fejlődni, formálódni, hogy még teljesebb és boldogabb életet élhessünk.
És akkor az a gyöngysor, amit a tökéletes pillanatokból fűzünk és időnként előveszünk - akár nehéz pillanatokban, akár csak úgy - nem a saját nyomorúságunkra emlékeztet majd, hanem azokra a lépcsőfokora, amiket a fejlődés útján tettünk, és amik segítségével bölcs és kiegyensúlyozott emberré váltunk. Aki, majd amikor lehull a függöny, huncut mosollyal a szája szélén int búcsút, mert ő már tudni fogja, hogy nem volt az élet sem dráma, sem tragédia, hanem egy gyönyörű, kalandokkal teli utazás, olykor személy-, máskor gyorsvonaton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése