Üveggolyó

"Ha egy fiú megbántódott, puhánynak csúfolták. Ha egy lány dühöngött, nőietlennek és csúnyának nevezték. Alázatosan, diszkréten és tapintatosan hozzászoktunk, hogy sírjunk, amikor dühösek vagyunk, és mosolyogjunk, amikor igazából ordítani szeretnénk."(Patricia Lynn Reilly)

Van egy kis unokahúgom, három és fél  éves. Idén nyáron úgy alakult, hogy gyakran láttuk egymást. A Balatonon nyaralt a nagymamájával, én pedig majdnem minden hétvégén ott velük együtt.  Szinte minden hétvégén, mígnem úgy alakult, hogy két egymást követő hétvége kimaradt, mert más programom volt.  A következő alkalommal, amikor megérkeztem, a kis unokahúgom szaladt felém a kerti úton, széttérta a karjait és már messziről kiabálta: „Orsika, úúúúúgy hiányoztál! Úúúúúúgy szeretlek!” És már landolt is az ölemben, kis karjait a nyakam köré fonta és az arcomhoz dörgölte csupa mosoly arcát. Ilyen helyzetekben olvadnak el az anyukák, meg persze a magamfajta nagynénik is. Könnybe lábasztja valami egészen különös melegség az ember szemét.

Azon gondolkodtam, miért érzékenyültem el én is annyira, mintha legalábbis az édesanyja lennék. Két dolog jutott az eszembe. Először is a szeretet. Igen, az a gyenge pontunk. Szeretetre vágyunk, mert szeretve lenni a világon a legjobb dolog! (még ha ezt nem is vallja be mindenki magának). És ez a kislány nagyon tud szeretni és ezt nem is titkolja. Van egy nagy kincs a birtokában. A feltétel nélküli szeretet. A másik ez a tiszta, gyermeki öröm és őszinteség. Elgondolkodtam azon, hányszor mondjuk ki őszintén, amit érzünk. Hányszor ugrunk valakinek a nyakába és mondjuk el neki, hogy mennyire hiányzott. És mert vizuális tipus vagyok, mindjárt meg is jelent lelki szemeim előtt, ahogy egy régen látott kedves férfi ismerősöm nyakába ugrom és azt mondom neki: „Úúúúúgy hiányoztál! Olyan jó újra látni! Úúúúúgy örülök neked!” Először azt gondolná, hogy megkergültem, aztán azt, hogy akarok tőle valamit. Az, hogy egyszerűen örülök neki és szeretem, a szó nemes, baráti értelmében, valószínűleg nem jutna eszébe. Mire felnövünk, megtanulunk „viselkedni”, elnyomni az érzéseinket,  és megtanuljuk jól leplezni őket, hogy megvédjük magunkat…a nem is tudom mitől. Biztosan ezer okot tudnánk felsorolni. Hol veszítjük el vajon ezt a gyermeki őszinteséget és miért? Nem tudom. Pedig talán több szeretetet kaphatnánk és adhatnánk, ha ki mernénk mutatni, hogy mit érzünk…. Mindenesetre én legközelebb a rég nem látott ismerősöm nyakába fogok ugrani, még akkor is, ha utána lehet, hogy orvost hív.