A napokban megismerkedtem a mászófallal. Életemben most először tettem rá a lábam. Az ember sok mindenre képes azért, hogy elkápráztassa a kedvesét. Ennél a romantikus hozzáállásnál csak a kíváncsiságom volt nagyobb, ami hála az égnek mindig újabb érdekes és izgalmas tapasztalások felé terelget. Fogalmam sem volt mire számítsak, de annyit tudtam, hogy fizikailag meglehetősen igénybevevő szabadidős tevékenység a mászás, különösen az alkarizmokat dolgoztatja meg. Na, gondoltam azzal csak nem lesz olyan nagy gond, hisz gyakorló jógázóként a sok "lefelénéző kutya" póznak köszönhetően az alkarizmaim elég jó erőben vannak.
Megálltam hát a fal előtt és nagy levegőt véve nekiveselkedtem. Úgy a második méter környékén az alkarom gyakorlatilag annyira égett, hogy megsült volna rajta egy szép szelet szalonna… Még több "lefelénéző kutya" pózt kell csináljak, ez most kiderült. Vagy rendszeresen falat mászni. Az a jó a mászásban, hogy bármikor meg lehet állni pihenni. Az ember csak leszól a társának, aki biztosítja, hogy szusszanna egyet, beleül a beülőbe és lógatja kicsit kezét-lábát, hogy visszatérjen beléjük az élet. Pár perc pihenés után újra nekiindultam felfelé. 2-3 méter megtétele után az égő érzés megint jelentkezett, ráadásul ügyesen nehezítették a pályát, egyszerűen nem tudtam úgy lépni és kapaszkodni, hogy tovább jussak. Megtorpantam. Mondták, hogy ne nagyon nézegessek lefelé, de mivel én annyira egy kíváncsi természet vagyok, lekukucskáltam, tényleg csak azért, hogy lássam mekkora utat tettem meg. Nem kellett volna. Magasan voltam…Jó,jó, öt méter magasan lenni az nem olyan vészes, na de elsőre azért egy kicsit rémisztő tud lenni. Leereszkedtem. A megnyugtató tudat, hogy biztos talaj van a lábam alatt kicsit rendbe szedett, majd a következő negyed órában a karomból próbáltam az égő érzést valamilyen módon kikergetni. Legszívesebben lecseréltem volna mindkettőt másik alkarra… Úgy húsz perc elteltével a fájdalom szépen alábbhagyott, bennem meg felbuzogott a vágy, hogy felmásszak a fal tetejére. Már nem is annyira a kedvesem elkápráztatása végett, hanem ekkor már elsősorban magam miatt. Újra nekiindultam. Most már első szuszra sikerült azt az utat megtennem, amit az előbb kettőre. Ezek a falak olyan trükkösen vannak kiépítve, hogy a felénél, ahol nem elég, hogy a fizikai fájdalommal és a fáradtsággal küzdesz, még a kis tüskék is úgy vannak felszerelve, egymástól picit távolabb, hogy a kitartásodat még tovább tesztelgessék. Dupla kihívás. Pici pihenés, karlengetés, majd a lentről érkező buzdításokból is erőt merítve újra a lábam alá vettem a tüskéket. Pár méter múlva az égő érzés az alkaromban újra megállásra kényszerített. Könny még nem csordult ki a szememen, de közel voltam hozzá. A táv kétharmadán túl voltam. Fel akartam jutni a tetejére. Beültem megint a beülőbe, lógattam, emelgettem a kezem, hogy újra elinduljon benne a vérkeringés. Aztán abbahagytam a hadonászást, mert eszembe jutott valami. Eszembe jutott, hogy dehát én bizony jógázom. Sőt, oktatom is...És tudom, hogy a jóga tele van olyan eszközökkel, amiket a mindennapokban segítségül lehet hívni. Tanítom is... A legegyszerűbb ilyen eszköz például a légzés. Segít aktivizálni az energiaáramlást, felélénkít, friss oxigént tudok küldeni vele az izmaimba és összeszedettebbé, koncentráltabbá válok. A következő néhány percre behunytam a szemem és lélegeztem. Hosszan és mélyen. A kilégzéseknél az alkaromra koncentráltam, igyekeztem kifújni belőlük a fájdalmat. És elhatároztam, hogy csakazértis felmegyek. Vettem még egy mély lélegzetet és ha nem is szaladtam, de az eddigiekhez képest könnyedén felmásztam a tetejéig. Katartikus élmény volt az a pillanat, amikor megérintettem a plafont! A testem valószínűleg endorfinban fürdött. Én meg boldogságban. És tuti hogy megyek majd megint falat mászni! De most már kizárólag a saját szórakoztatásom végett!
És hogy miért írtam le ezt a kis mászófalas kalandot? Hát egyrészt azért, mert ez a mászófal dolog nemcsak az izmokat, hanem a kitartást is edzi, próbáld ki! Másrészt, mert eszembe juttatott néhány fontos gondolatot. Először is azt, hogy ha meghozok egy döntést és elindulok egy úton előre, akkor utána már ne nézegessek hátrafelé, hanem koncentráljak az útra és a lépésekre, amiket teszek. Aztán azt, hogy ha nehézségekbe ütközöm, akkor ne hadonásszak vadul, hanem álljak meg egy picit, hunyjam be a szemem és hagyjam, hogy a lélegzetem felszabadítson a feszültségek és a fájdalmas érzések alól, hogy aztán ebben a nyugodt, tiszta lelkiállapotban legyen helye a friss, erőt adó energiáknak és gondolatoknak áramlani, és segítsenek továbbmenni az utamon. És még egy gondolat, talán a legfontosabb, amiről néha én is megfeledkezem. Hogy higgyek magamban. Higgyem el, hogy képes vagyok megcsinálni és elérni mindent, amit szeretnék, még akkor is, ha az olykor nehéznek, fájdalmasnak, lehetetlennek tűnik. Az önmagunkba vetett hit csodákra képes. És ha hiszünk magunkban, akkor bizony őszintén mondhatjuk majd, hogy csodák igenis vannak, mert mi magunk varázsoljuk őket.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése