A csillagos égbolt mindig csodálattal tölt el. A csillagos égbolt szép. Kiváltképp, amikor telihold van. Nem tudom miért, de a telihold kedves barátom. Sokan nem szeretik, mert nagy az ereje: van aki nem tud tőle aludni, van, aki agresszív lesz, van aki depressziós, több a baleset, az öngyilkosság és telihold idején nem ajánlatos műtéteket végezni, mert vérzékenyebb az ember. Nekem a telihold mégis a barátom. Vagyis inkább a barátnőm. Nem tudom miért…talán, mert a Hold a nőiség szimbóluma, és ilyenkor pompázik az égen legteljesebb szépségében, mint egy királynő égi udvarának trónján. Olyan, mint a nő, amikor kivirul a szerelemtől, a boldogságtól, a másállapottól, a hivatásától vagy épp, mert jól érzi magát a bőrében, bármit is csináljon. Hatalmas sárga korongja méltóságteljesen, valamiféle arisztokratikus fénnyel átszőtt felsőbbrendűséggel uralja az eget. Könnyen a szemébe nézhetünk, nem bújik fénye mögé, mint a nap. Büszkén, de csendesen kúszik be a mindennapjainkba és bosszant, heccel, örvendeztet vagy kiborít, ahogy arcát napról-napra változtatja.
