A csillagos égbolt mindig csodálattal tölt el. A csillagos égbolt szép. Kiváltképp, amikor telihold van. Nem tudom miért, de a telihold kedves barátom. Sokan nem szeretik, mert nagy az ereje: van aki nem tud tőle aludni, van, aki agresszív lesz, van aki depressziós, több a baleset, az öngyilkosság és telihold idején nem ajánlatos műtéteket végezni, mert vérzékenyebb az ember. Nekem a telihold mégis a barátom. Vagyis inkább a barátnőm. Nem tudom miért…talán, mert a Hold a nőiség szimbóluma, és ilyenkor pompázik az égen legteljesebb szépségében, mint egy királynő égi udvarának trónján. Olyan, mint a nő, amikor kivirul a szerelemtől, a boldogságtól, a másállapottól, a hivatásától vagy épp, mert jól érzi magát a bőrében, bármit is csináljon. Hatalmas sárga korongja méltóságteljesen, valamiféle arisztokratikus fénnyel átszőtt felsőbbrendűséggel uralja az eget. Könnyen a szemébe nézhetünk, nem bújik fénye mögé, mint a nap. Büszkén, de csendesen kúszik be a mindennapjainkba és bosszant, heccel, örvendeztet vagy kiborít, ahogy arcát napról-napra változtatja.
Manapság divat emancipáltnak lenni, a határozottság, az irányítás, a keménység álarca mögé bújni. Sosem könnyű persze kimutatni a gyengeségeinket, az érzéseinket, mert félünk, ha így teszünk, kihasználnak, fájdalmat okoznak majd nekünk. A rejtőzködés közben aztán szép lassan már magunk sem tudjuk, hogy kik vagyunk. Elfelejtünk gyengédnek lenni, szeretni, adni és befogadni. Fényesen ragyogni, mint a telihold. Elfelejtünk nőnek lenni. Tudom, unjuk már ezt a témát, lerágott csont. Igen az, és mégis úgy gondolom, hogy beszélni kell róla, mert még mindig nem tartunk ott, ahol a 21. század elején tartanunk kellene. Kíváncsi lennék, ha utána néznénk, hogy az elmúlt két és fél évezred során hány olyan hetet élt meg a világ, amikor sehol nem dúlt háború, vajon mekkora számot kapnánk…Az elmúlt 2500 év (vagy még jóval több is) a hatalomvágy, a leigázás, a hódítás, a háborúzás jegyében telt és telik. Erősen domináltak a férfi energiák, a Föld ma ott tart, hogy nem bírja tovább. Forrong, ahogy az emberek, a katonák, az uralkodók, a diktátorok tették ezt évszázadokon át. Mielőtt bárki félreértene, nem utálom a férfiakat, sőt. Mégis azt gondolom, hogy mint mindenben, a világban is akkor lesz újra harmónia (mert lássuk be, most nem nagyon van), ha a férfi és női energiák, amik a világot „uralják” és irányítják, egyensúlyban vannak. Ha több teret kap a női befogadó, lágy, szeretetteli, gyógyító energia, mert a mi Föld nevű bolygónknak, és rajta az emberiségnek a következő években gyógyulásra van szüksége. Ezért fontos, hogy adjunk teret a nőiségünknek. Merjünk lágyak, befogadók lenni. Időnként hagyjuk magunkat irányítani, szeressünk, hogy szerethessenek, gyógyítsunk a szeretetünkkel, az ölelésünkkel, az ősi női energiák finom erejével. Ne bújjunk a férfiúi keménység álarca mögé, mert a világnak ma nagy szüksége van az egyensúlyt hozó női energiára, a finom rezgésekre, a szeretetre. Vezessünk, de ne hatalommal, fegyverrel vagy pénzzel, hanem szeretettel, gondoskodással, figyelemmel és egymás segítésével.
S így, mikor majd a nappal éjbe fordul, a Nő meleg, ragyogó fényével a fáradt éji vándornak utat tud mutatni, ahogyan ma este is teszi ezt az égen a Telihold.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése