2010. december 17., péntek

A Nyest, a Kalapos Vargánya és az erdei Út története - 2. rész

“...Akkoriban még nem így nézett ki ez az útelágazás. Az ösvény, aminek az elején ülünk, nem létezett. Hosszú-hosszú évek során taposták ki a mázsás súlyokat cipelõ lábak nyomai. Ebbe az irányba kevesen indultak el, de aki végre rászánta magát, sosem bánta meg. A kívülrõl sötétnek tûnõ erdõ mindenkiben félelmet keltett. Pedig aki bement, olyan csodát látott, amirõl talán álmodni sem mert.


Egy tündér lakott az erdõben. Napkeltekor és napnyugtakor körbe táncolta az erdõt. Miközben táncát lejtette, apró csillámok hullottak alá a ruhájáról, amik olyan fényesen ragyogtak a fák levelein, mint megannyi csillogó gyémánt csepp. Közben halkan dalolt, éneke hallatán felragyogtak a napsugarak, és fényesebben tündökölt a hold, kinyíltak a virágok, egymáshoz bújtak az állatok; õt hallgatta az erdõ minden lakója. Volt azonban a tündér énekének egy különlegessége. Nem hallhatta õt mindig mindenki, mert a dallam csak azokba a fülekbe és szívekbe kúszott be, ahol épp szükség volt rá. A tündér éneke ugyanis megnyugtatta a feldúlt szíveket, választ adott a kételyekre és kérdésekre, amik az állatok szívét nyomták. A szöveget mindenki másképp hallotta, mert a tündér éneke mindenkihez külön-külön szólt, noha úgy tûnt csak egyfélét dalol. Persze tiszta és nyílt szívvel kellett rá figyelni, mert a dallam csak akkor talált utat, ha befogadták. A tündér varázslatos énekének hamar híre ment a környéken lakó állatok között. Jöttek is sokan, hogy szívük zaklatottságára enyhítõ írt kapjanak, de az erdõ szélén álló szúrós bokrok és sötét fák sokakat visszarettentettek. Valóban nem volt könnyû keresztüljutni rajtuk. Az ágak életre keltek, ha betolakodót észleltek és még sûrûbbre fonták karjaikat. Nem voltak õk gonoszak, bántani sem akartak senkit, csak védték az erdõ legértékesebb kincsét, a tündért.



Lassan-lassan az állatok ráuntak, hogy kûzdeni kell azért, hogy meghallhassák a tündér énekét, és el-elmaradoztak, majd nem jöttek többé. Néha erre vetõdött egy-egy a kitartóbbak közül, akik valóban erõsen vágytak arra, hogy szívükbe békesség költözzön, õk bejutottak az erdõbe és hallhatták a tündér varázslatos dalát.

Szaladtak a napok, egymást követték az évszakok, hol az esõ áztatta az erdõbe vezetõ utat, hol a lehulló falavelek takarták el, hol pedig hatalmas hópaplan fedte be. Évek múlva aztán nem járt már rajta senki, nem volt aki kitapossa, így aztán az erdei út szép lassan eltûnt, nyoma sem maradt.“
„De hát itt van, létezik, hisz rajta ülünk“ – mondta a Nyest.
“ Nem, az az erdei út már nem létezik, hisz nem volt rá többé szükség.“ – felelte a Kalapos Vargánya. “Örökre eltûnt, mert az állatok nem akartak végig menni rajta, féltek az erdõszéli fáktól. Nem volt elég bátorságuk ahhoz, hogy szembe nézzenek velük és a tündér daláért kûzdeni merjenek. Így inkább el sem indultak.”
„És mondd, akkor hát én is a tündér dalát hallottam az erdõbõl és nem madarak énekét? De hogy lehet, hogy én az erdõn kívülrõl is hallom az éneket?” –  kérdezte a Nyest. “ Na és ez az út, amin most ülünk és az erdõbe vezet, ez milyen út? És még mindig nem értem, hogy-hogy sosem vettelek észre!“ – faggatta egyre növekvõ kíváncsisággal a Kalapos Vargányát.
“Várj, nincs még vége a történetnek. Minden kérdésedre választ kapsz, csak legyél egy kicsit türelemmel” – felelte a Kalapos Vargánya.
“Egy csendes, tavaszi napon furcsa, langyos fuvallat kavarta fel a földön heverõ faleveleket, és a nyomában sok minden megváltozott” – folytatta a mesélést a Kalapos Vargánya....

(folytatása következik)

1 megjegyzés: