“...A fuvallat tejfehér ködöt vont az erdõ és az egész környék köré, betakarta a növényeket, az ágaskodó fákat, elrejtette az erdei utakat. Az állatok napokig semmit nem láttak, tapogatózva keresték használati tárgyaikat és hangosan kiáltozva tartották egymással a kapcsolatot. Furcsa érzés volt ez, mintha mindnyájan elvesztették volna a látásukat. Nem is igen csináltak semmit, bezárkóztak a házaikba és csendben üldögéltek, tettek-vettek, halkan beszélgettek egymással.
Néhány nap múlva felszállt a köd, és szikrázó napsütés aranyozta be a fák koronáit. A fuvallat, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tova szállt, magával húzva a ködöt és még valamit. A tündért. Csakhogy ezt akkor még senki nem vette észre. Az erdõ közelében régóta nem jártak, így aztán nem is tûnt fel senkinek, hogy a tündér már nem énekel.”
“De hiszen én most is hallottam a tündér énekét” – csodálkozott a Nyest. “Hisz te mondtad, hogy azt hallottam és nem madarakat!”
“Én csak annyit mondtam Neked, hogy nem madárdalt hallottál” – felelte a Kalapos Vargánya. “Szomorúan végzõdne így a történet, de szerencsére a tündér nem hagyta itt nyomtalanul az erdõt. Emlékszel, meséltem Neked, hogy miközben táncolt, apró csillámok hullottak alá a ruhájáról. A tündér itt hagyta a csillámokat, amik nemcsak fényükkel ragyogják be az erdõt, hanem visszaverik az erdõben lakó madarak dalait, ami pontosan úgy hangzik, mintha a tündér énekelne.”
“A többi állatnak meg kellett kûzdeni a fákkal, hogy bejuthassanak az erdõbe és hallhassák az énekét. Én viszont hallottam innen kintrõl is. Hogy lehet ez?” – kérdezte a Nyest.
“Nagyon ritkán, de történik ilyen. Az sem véletlen, hogy ma találkoztunk itt az út elején, azaz, hogy észrevettél, hisz én valójában mindig itt voltam. Eddig sosem néztél igazán körül, leginkább a másik két útra figyeltél, arra indultál el, hisz azokat már jól ismerted. Mondd csak, történt ma reggel valami különös veled vagy körülötted? Megfigyelted ma reggel az állatokat ez erdõdben?”
“Igen.” – felelte a Nyest.
“És mit láttál, amikor nézted õket?” – faggatta õt tovább a Kalapos Vargánya.
“Nem láttam rajtuk semmi szokatlant. Mindenki végezte a dolgát, ahogy máskor is.” – válaszolta a Nyest. “ De, várj csak!”– kiáltott fel hirtelen. “A Sün újságot olvasott! Pedig a sün nem tudott olvasni! Szemüveg is volt az orrán! Nahát, ez akkor fel sem tûnt. Ja, és éreztem valami furcsa szorítást a gyomromban.”
„A Sün nagyon régóta olvas, de te azt sem vetted észre, mint ahogy engem sem láttál meg itt. Tudod, ez valami olyasmi, mint a köd, amit a fuvallat hozott. Néha rászáll a szemünkre valami furcsa fátyol és nem vesszük észre azokat a dolgokat, amik a közvetlen közelünkben történnek. Nem látjuk, kik vannak mellettünk és mit csinálnak, vagy a fátyolon keresztül egészen másképp látjuk õket. Ez a tejszínes, homályos szemfedõ sokszor az utat is eltakarja a szemünk elõl. Aztán egyszer csak jön egy furcsa érzés, aminek a késztetésére másképp vagy más irányba indulunk el, vagy egy fuvallatt, ami fellebbenti a fátylat a szemünkrõl. Te ma meghallottad az éneket és megláttad az utat. Indulj el rajta!”
“Hogy mit csináljak? Induljak el az erdõbe? De miért?” – csodálkozott a Nyest. “Mit csináljak én abban az erdõben?”
“Az erdõben, ne feljtsd el, vár az ének, ami választ ad a kérdéseidre. Az én szerepem most véget ér. Elmeséltem Neked, amit tudnod kell. A többi tõled függ. Nem muszáj most elindulnod ezen az úton. Te döntöd el, hogy mikor teszed. Talán nincs még elegendõ kérdés benned. Ez az út viszont most el fog tûnni innen, ha nem indulsz el rajta. De amikor megint itt lesz az ideje, találsz majd egy másik erdei utat. Rengeteg úton elindulhatunk, de a végén mindegyik egy irányba visz. Az erdõbe, ahol a tündér dala szól. Ég veled Nyest, és ne feledd, a tündér énekéhez nyitva kell tartani a fülünket és a szívünket!” – azzal a Kalapos Vargánya hirtelen eltûnt egy arra szálló ködgomolyag mögött. Mire a Nyest észbe kapott és megfordult, már az utat sem látta, ami nemsokkal ezelõtt még ott kanyargott az erdõ felé.
A Nyest nehezen tért magához a hallottaktól. Úgy érezte, valami mesébe csöppent, vagy álmodott és ez az egész nem is volt igaz. Elindult hazafelé, fejében a kavargó gondolatokkal, amiket a Kalapos Vargánya mesélt neki. Nem értett még sok mindent abból amit hallott, újabb és újabb kérdések jutottak az eszébe. Sajnálta, hogy nincs már mellette a Kalapos Vargánya, aki választ adhatott volna. Tanácstalan volt, majd hirtelen elkezdte furdalni a kíváncsiság. Mi lehet az erdõben és milyen lehet végighallgatni a tündér énekét? Hátra fordult és újra csak a sötét fákat látta az erdõ szélén, amik cseppet sem mutattak barátságosabb képet. Mégis beköltözött a szívébe valami bizsergetõ, izgalmas érzés, és tudta, hogy egyszer szembe fog nézni azokkal az ágaskodó faágakkal. Hirtelen valami furcsa zaj verte fel a csendet...A Nyest gyomra korgott egy nagyot. Errõl eszébe jutott, hogy reggel óta nem evett, annyira belefeledkezett a Kalapos Vargányával való beszélgetésbe. Megszaporázta hát a lépteit, hogy még sötétedés elõtt találjon magának valami harapnivalót. Kettõt sem lépett, megcsúszott a lába valamin. Lehajolt, hogy megnézze mi az. Egy apró, fényes csillám hevert a fûben, úgy szikrázott, mint egy gyémánt és halkan, nagyon halkan, mintha madárdal hallatszott volna belõle....
***
A küszöbön toporog már a Karácsony, és csak rajtunk múlik, hogy milyenné varázsoljuk. Az élet egyébként is úgy rohan velünk, mint a gyorsvonat. Időnként tényleg úgy élünk egymás mellett, mintha tejfehér köd szállt volna a szemünkre és nem látjuk, hogy a közelünkben élőkkel mi történik, hogyan éreznek, szomorúak-e vagy bolodogok. És amikor már nincsenek köztünk, akkor jövünk rá, hogy mennyi mindent szerettünk volna még elmondani, akkor hiányoznak nagyon az ölelések, és akkor ébredünk rá, hogy hány ki nem mondott "köszönöm" és "szeretlek" markolja fájdalmasan a szívünket. De sosem késő, hogy ne így legyen....fújjuk el a ködöt és nyissuk ki a szívünket egymás felé. Ne féljünk attól, hogy érző (és akár sebezhető, de épp ettől szerethető) emberi lények vagyunk, akiket elsősorban (noha mindkettő nagyon finom) nem a töltött káposzta és a bejgli, hanem a szeretet táplál és éltet. A szív szava az egyetlen igaz szó. A szív szava segít az útelágazásoknál is; ha figyelsz rá és türelmesen kivárod, akkor megmutatja a helyes utat. Kívánom, hogy Karácsonykor ez a tiszta hang szóljon minden tekintetből, kézfogásból, csókból, ölelésből és mosolyból. Kívánok Áldott és SZERETETTELJES Karácsonyt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése